Olyan gazdasági épület, amelynek falépcsőn vagy létrán megközelíthető emeleti helyiségében gabonát és élelmet, az alsó egyben műhelyül is szolgáló részben pedig szerszámokat tároltak.
A kástu (régies nevén fölkástu) jellegzetes őrségi épület, amely tulajdonképpen egy emeletes kamra. Ez egyszerre volt éléskamra és jószágélelem tárolására alkalmas építmény. Az emeletén tárolták az élelmiszereket, az alsó részén a gabonát, ecetet, szerszámokat stb. A szín alatt a nagyobb eszközök, gépek, pl. kocsi, prés. A múltban az egész Őrségben általános volt, de csak a tehetősebbeknek a gazdaságában. A kástunak, de általában az éléskamrának érdekes társadalmi szerepe volt a patriarchalis világban. Állandóan zárták. Belépése és kulcsa csak a gazdának és a gazdasszonynak volt, más oda be nem tehette a lábát.
A kódisállás előteret képez a konyha és a pitvar között. Ez tulajdonképpen a konyha elé felhúzott kicsi, oszlopokon nyugvó, háromszöges homlokzatú tornác. Azt is mondhatnánk, hogy ez a nemesi kúria formáinak szerény anyagi eszközökkel megvalósított utánzása. Ez előtt a nyitott előtér előtt pihenhettek meg a régi idők vándorai, "kódisai", itt várhatták meg az eső végét, vagy az éjszaka elmúltát.
Népi motívummal díszített tetőcserép. Legismertebb a veleméri rajzos sindü, amely az égig érő fa szimbólumát ábrázolja.
Csak az Őrségben ismert kifejezés, amellyel a református halottaknak állított fejfát (kopjafát) illetik. A sökfákról szinte teljesen hiányzik a díszítés, legtöbbször csak az elhunyt nevét és halálának időpontját vésték rá. Ritkán egy-egy geometrikus forma került a sökfa tetejére. A sökfa (sőkfa, sőgfa) a süvegfa helyi tájnyelvi formája. A kifejezés eredetére utalhat, hogy a fedetlen fővel, hajadonfőtt járó emberre ritkán még ma is azt mondják, sögetlen, azaz süvegtelen (az őrségi népi viselet része volt a süveg)
Ezek a kis vízfelületű, azonban meglehetősen mély gödrök a vízgyűjtés ősi eszközéül szolgáltak. Régen a háziállatok itatására, mosásra és tisztálkodásra is szolgált.
Egy ősi mesterember, a fazekas helyi megnevezése. A térség agyagos talaja különösen kedvezett e mesterség a kibontakozásának, amely egészen a 19. század végéig virágzott itt. A gelencsér abban különbözött a klasszikus értelemben vett fazekasoktól, hogy speciális tűzálló edényeket készített.
A gyepű mesterségesen megépített középkori ország védő határ. Lehetett árok, sövény, földhányás. Készülhetett felhalmozott kőből, fából. Leggyakoribb volt a fatorlasz. A behatolásra alkalmas helyeken, főleg völgyekben épült gyepűk egységes láncolatot alkottak az ország körül. A gyepű mellett, különösen az átjáró helyek tájékán határőrnépek éltek. Ezek emlékét az Őr, Strázs stb. helységnevek őrzik. A gyepűt külső oldalán széles, lakatlan erdős sáv vette körül. Ezt a területet hívták gyepűelvének. Idővel a gyepűelvék lassan benépesültek, s maga a szó jelentése a telkeket elválasztó kerítéssé szelídült.
Szalmából font terménytároló edény, amely a rágcsálók ellen nyújtott védelmet. A szalmából készült "hurkákat" vékony fűzvesszővel, vagy mogyorófa kérgével kötik össze. Az edény magasságát ún. 'karimában' mérik (1 karima = 1 teljes kör). Egy 25 karimás edény körülbelül 2-5 nap alatt készül el.
Az őrségi települések a dombtetőkön épültek. Az egy dombtetőn elhelyezkedő, rendszerint összetartozó házcsoportokat, parcellákat együttesen szernek nevezzük. Ezek jellemzően egy-egy családról kapták a nevüket, pl. Csörgőszer. Szalafő községet például 7 szer együttesen alkotja.