A Templomszer nevét, a dombtetőt uraló református templomról kapta. A szalafői református közösség 1808-ban szervezett önálló anyaegyházat, saját templomot azonban csak 1839-42-ben építettek. Egy helyi anekdota szerint a templom első alapját a Felső szeriek ásták ki úgy, hogy az épület majdan feléjük, nyugatra nézzen. Ezzel azonban az Alsó- és Gyöngyös szeriek nem értettek egyet, ezért egy éjszaka betemették az alapot, és újat ástak, amelyet a maguk irányába, kelet felé tájoltak. Így épült fel a templom, amelynek mindkét szer felé épült egy-egy bejárata. A másik történet szerint az alsószeriek több pénzt adtak az építéshez, azért néz feléjük a torony. Valószínűleg az igazság az, hogy a templomtornyok mindig a hozzávezető útra néztek. Építéskor még a Felső szer felől lehetett a templomot megközelíteni, de ez az út ma már csak szinte a térképeken létezik csak. A jelenlegi út az Alsó- és Gyöngyös szer felől - amelyre a másik bejárat néz - akkor még nem létezett, ezt később építették, hogy a mögötte lévő paplakot könnyebb legyen megközelíteni. A II. világháborút követően a községi lelkész közhatalmi funkciója folyamatosan csökkent, s 1965-ben önállósága is megszűnt. Ekkor a szalafői közösség, társegyházként Őriszentpéterhez csatlakozott. A templom épületét 1982-85 között felújították és korszerűsítették. Jelenleg egy pályázat került benyújtásra a templom 21. századi renoválása érdekében. Napjainkban havonta az 1. és 3. vasárnapon az őriszentpéteri lelkész tart itt istentiszteletet. Így csak kívülről látogatható.

A Szentgotthárdi evangélikus gyülekezet az Ókörtvélyesi (ma Eltendorf) gyülekezet szórványa volt. Mára a szentgotthárdi gyülekezet ún. anyagyülekezetté vált, amelynek 4 fiókgyülekezete közül az egyik az őriszentpéteri. A szalafői gyülekezet ún. szórványgyülekezet. 1939-40-ben közös összefogással építettek imaházat, amely a világháborúk ideje alatt használaton kívülre került. 1992-ben újították fel az épületet, és a jobb kihasználtság érdekében 100 évre használati szerződést kötöttek a település katolikus közösségével. Így napjainkban az épület ökumenikus imaházként működik, azonban csak jeles egyházi ünnepek alkalmával tartanak benne istentiszteletet. Emiatt csak kívülről látogatható.

A pityerszeri épületegyüttes a nevét a teleülésen gyakran előforduló kismadár, a pacsirta népi nevéről kapta. A házak egészen az 1970-es évekig lakottak voltak. 1970-ben, az őrségi szeres településforma megóvása érdekében, a Vas Megyei Múzeumok Igazgatósága 3 portát vásárolt itt meg. A 3926 négyszögöl területen 10 épület található, a hozzátartozó gyümölcsössel és 2 db vízgyűjtő tókával együtt. Később telepítettek ide egy negyedik főépületet a Papszerről, amely eredetileg "füstösház" volt, hogy az Őrség legrégebbi háztípusa is látható legyen. Az országban egyedülálló típusú, emeletes gabonatároló épület, az ún. "emeletes kástu" is itt tekinthető meg. Az épületeket eredeti funkciójuknak megfelelően rendezték be. A berendezési tárgyak zöme az egykori háztulajdonosoktól származik, így ezek eredeti helyükön láthatók. A néprajzi múzeum továbbá kiegészül egy kisbolttal, ahonnan a Látogatók a helyi kézművesek műremekeit vihetik haza emlékbe.

Szalafő legfiatalabb, ám annál monumentálisabb nevezetessége a 2009. őszén elkészített Életfa. Az alapanyagul szolgáló, mintegy 8 méteres tölgyfára a Szala-patak partján leltek rá a helyiek. A fának éppen hét ága van - annyi, ahány szere a településnek - , s a fát úgy lehet betájolni, hogy az ágak pont a szerek irányába mutassanak. Az Életfa kifaragására Lugosi Arnold polgármester Milkovics Jenő baranyai fafaragót kérte fel. Általánosságban az életfa olyan megfaragott ágasfa, amely törzsére, ágaira, ágvégeire a haza, történelmünk, a falu és népességének ismérveit, jellegzetességeit faragják fel. A szalafői életfa nem azonos a régi korok kultikus életfáival. Ez az alkotás egy speciális motívumszobor, amelyet azért neveznek mégis életfának, mert a rá vésett jelek, alakok mind az életet, a gyarapodást szimbolizálják. A motívumok a múltból táplálkoznak, de egyben a mának és jövőnek, a további generációknak közvetít üzenetet.Az Életfa alján körbefutó hullámvonal és a stilizált halfigurák a Szala patakot szimbolizálják. Felette a tulipán a nőiességet, a pálmacsokor a férfiasságot jelképezi, s az ezekből nyíló virág a gyermeket, az életet. Az Életfán körbefutó növényi díszítőelemek, a tök, a szőlő, a makk a régió legjellemzőbb növényi élővilágát jeleníti meg. Az Életfán megjelenő Nap különlegessége, az erre a környékre jellemző, 8-as osztás. Szalafő címere a helyi hatalom szimbóluma. A szereket jellemző ágvégeken különböző helyi szimbólumok, mint a szarv, a tulipán (= termékenység), gyöngyszem, csákány-ásó és a vargányagomba jelennek meg. A fán kettő állatalak is megjelenik – a bölcsességet szimbolizáló fülesbagoly, és az európai jelentőségű lepkefaunára utaló pillangó. Az Őrséget, az őrző-védő szempár jeleníti meg..

Szalafő területe a hagyományos szilvatermesztés központja, ahol a régebbi időkben aszalók is működtek. A gyümölcsök számtalan felhasználási területének számbavételekor kiemelt jelentőségű a pálinkafőzés. A pálinka alapanyaga a cefre, amely - a minél magasabb minőség érdekében - tiszta, érett gyümölcsből készül. Az 1920-as évekig a szereken házilag folyt a pálinkafőzés, majd 1924-től mindez települési keretek között szervezetten történt. A II. világháborút a szeszfőzde épülete és technológiája is megsínylette, amelynek a helyreállítása 1949-ben kezdődött. Ekkor Batha Kálmán községbíró szorgalmazására, állami segítséggel fogtak hozzá az újjáépítéshez. Ma a szeszfőzde tulajdonosa Szalafő község, vezetője Batha Pál szakképesített szeszfőző. A szalafői főzdébe mintegy 50 km- es körzetből hoznak a gazdák főzetnivalót, de akadnak budapesti, fehérvári, szombathelyi főzetők is. A főzési idény általában ősztől tavaszig tart. A Pálinkafőzde napjainkban is üzemel, s ódon épülete a főzési idény ideje alatt belülről megtekinthető. Az év további időszakában csak kívülről látogatható.

A Szalafő, Őrfalu és Farkasfa között elhelyezkedő Fekete-tó szigorúan védett terület. Az erdőkkel körülvett lápréten több jégkorszaki maradványfaj található, például a ritka rovarevő növény, a kereklevelű harmatfű. A Zala folyó forrásaként is számon tartott tóhoz népmondák is kapcsolódnak. A legenda szerint a Fekete-tó helyén valaha templom állt. Egyszer egy asszony - elkésve a karácsonyi miséről - azt mondta: bárcsak süllyedne el szégyenében. Megtörtént. Azóta minden karácsony éjfélkor a Fekete-tónál csengőszó hallatszik a mélyből. Szalafő beszédes neve nem véletlen, a településtől négy kilométerre ered a Zala folyó. A Zalának valójában nincs forrása, a Fekete-tó lápjából settenkednek elő az apró vízfolyások, tocsogók, hogy az emberek valahol rámondhassák: „ez a Zala". A Fekete-tó sem valódi tó, sokkal inkább süppedős lápvidék. Sajnos éveken át terepmotorosok pusztították a "sáros" terepet, míg a nemzeti park lezáratta, így ma csak előzetes bejelentkezéssel, vezetővel látogatható.Csak engedéllyel látogatható!